Valaki a napokban megkérdezte tőlem, hogy én mit is értek meghittség alatt? Hirtelen elbizonytalanodtam, amikor szavakba kellett öntenem az erről szóló elképzeléseimet. A life coaching során, felmerülnek párkapcsolati „problémák” is, és bizony sok esetben hiány tényezőként merül fel a meghittség.
Talán egy megfogalmazást a meghittségről, most megosztom a kedves olvasókkal.
Mi a meghittség?
A meghittség szó latin eredetű (intimus) jelentése: belső. Meghitt kapcsolat akkor jön létre, ha két ember megnyitja egymás előtt a legbelsőbb lényét, s érzelmileg, szellemileg, közösségileg, testileg és lelkileg is részesévé válnak egymás életének. Ez azt jelenti, hogy az élet minden területén a lehető legbensőségesebb kapcsolatba kerülnek egymással. A meghittséget a szeretet és a bizalom érzése kíséri.
A meghittség utáni vágy azóta létezik, amióta férfi és nő él a földön. Kétféle, de mégis inkább hasonló valóság. E kétféle valóság, a hasonlóság és a különbözőség a meghitt kapcsolat alapja. A férfi és a nő két különálló személyiség, ugyanakkor testileg, lelkileg, szellemileg és érzelmileg is szorosan kapcsolódnak egymáshoz. Van valami a férfiban, ami asszony után kiált, és van valami a nőben, ami vágyik a férfi közelségére. Ha megtagadnánk a hasonlóságokat, akkor alapvető emberi mivoltunkat tagadnánk meg. A különbségek tagadása pedig a valóság hibavaló tagadása lenne. Az elég jól működő házasság nem vetélkedés, hanem inkább együttműködés. Megnyugvásra, otthonra, rokonra lelünk egymásban – olyan lényre, akihez mélyen és egyedülálló módon kötődünk.
Az elég jól működő házasságban a felek fölismerik, hogy meghittség utáni vágyódásuk a személyiségük része. Ezért is házasodtak össze. A legtöbb házaspár föl tud idézni egy olyan szakaszt az életükből, amikor szerelmesek voltak egymásba. Mélyen átélték az összetartozásukat. A meghittségnek ebből a mély érzéséből merítették a bátorságot, hogy egy életre elkötelezzék magukat egymás mellett.
Mi történik a meghittséggel?
Sok pár úgy érzi, elillan a meghittség, egymásra nyitottság, mintha fal emelkedne közéjük. De figyelem! A fal téglánként épül. Apránként rakjuk össze csalódásokból, megbántottságból, félelemből, hallgatásból, sértődöttségből, elvárásokból, mert te mindig, mert te soha mondatokból.
Ám akkor, amikor bátrak vagyunk beismerni bántásainkat, és bocsánatot kérünk, kezd leomlani a mi oldalunkon épült fal. Ha a párunk megbocsát, és beismeri saját bántásait, a fal mindkét oldalon ledől, és visszaépül a meghittség. Ahhoz, hogy a fal ne épüljön újra, olyan gyakran kell beismernünk bántásainkat, amilyen gyakran elkövetjük azokat. Egyikünk sem tökéletes. Időről időre óhatatlanul is csalódást okozunk társunknak. De ha hajlandók vagyunk elfogadni, hogy hibáztunk vele szemben, és elfogadjuk az ő igazságát is, akkor a fal lerombolva marad.
Hogyan tartható fenn a meghitt kapcsolat?
Ha még nincs közöttünk a fal, a meghittség kialakítása akkor is hosszú folyamat, nem egyszeri esemény. A meghittséget nem lehet „megszerezni”, aztán őrizgetni életünk végéig, mint valami kincset. A meghittség nem konzerválható, s fenntartásának egyedüli módja a folyamatos és érzékeny, egymásra figyelő kommunikáció. A kommunikáció két egyszerű dolgot foglal magába. Egyrészt a feltárást, amikor az egyik fél elmondja a másiknak érzéseit, gondolatait, élményeit, másrészt a társ részéről a befogadást, az értő figyelmet, az igyekezetet, hogy megértse, társa mit gondol és érez. S ugyanígy a másik fél is föltárja gondolatait, érzéseit és élményeit, míg társa figyel, és igyekszik megérteni. A beszédnek és a meghallgatásnak ez az egyszerű folyamata tartja fenn a meghittséget.
Nem vagyunk gondolatolvasók. Megfigyelhetjük házastársunk viselkedését, de nem tudhatjuk, hogy milyen gondolatok, érzelmek és indítékok állnak a viselkedése mögött. Látjuk, hogy a másik sír, de csak sejthetjük, hogy mi a könnyek oka. Látjuk társunk dühös viselkedését, de nem mindig tudjuk, mi okozta a haragot. Kapcsolatunk csak akkor lehet meghitt, ha folyamatosan feltárjuk magunkat egymás előtt. Miért olyan nehéz a beszélgetés és a figyelem egyszerű emberi képességét a házasságban gyakorolni?
Az érzelmi meghittség akadályai
A legtöbb házaspár még sokáig folytatja a kommunikációt a hétköznapi munkaszervezés szintjén, az érzelmi meghittség elmúltával is. Hányra kell a gyerekekért menni a különórára? Mikor kezdődik a tárgyalás? Ki viszi sétálni a kutyát? A felszínes beszélgetés nem segíti elő a meghittség kialakulását, hiszen az sokkal inkább szenvedélyeink, érzelmeink, gondolataink, élményeink, vágyaink és csalódásaink megosztásában gyökerezik. Mi akadályozza a kommunikáció szabad áramlását ezen a mélyebb szinten?
Érzelmeinket sokszor azért nem tudjuk feltárni, mert nem vagyunk velük tisztában. Különböző okokból ugyan, de sokakat úgy neveltek, hogy ne mutassák ki, fojtsák el érzelmeiket. Talán régebben elhitették velük, hogy bizonyos érzéseik nem elfogadhatók. A szüleik talán így intették őket: „Ne légy dühös!”, a nagymama talán ezt mondta: „a fiúk nem sírnak!” A megszokott elfojtás, vagy a súlyos gyermekkori érzelmi sérülések eltávolítják az embert saját érzéseitől.
Van úgy, hogy azért vonakodunk érzéseinkről beszélni, mert tartunk párunk általunk várt reakciójától. Tartunk attól, hogy némely érzésünkkel, indulatainkkal elfogadhatatlanná válunk számára – mint egykor szüleink számára. Ez a félelem könnyen elzárhatja a meghittség felé vezető utat. Ha felismertük érzéseinket, szembenéztünk velük, tudatosítottuk őket, akkor elindultunk a meghittség felé vezető úton.
Másokat talán az a téves felfogás tart vissza az őszinte kitárulkozástól, hogy bizonyos érzelmek elfogadhatatlanok. A dühöt, a félelmet, a haragot, a lehangoltságot elfogadhatatlan érzésnek, az agressziót kiirtandó viszonyulásnak tartják sokan.
Ha azonban azt hisszük, hogy nem helyes dühöt vagy lehangoltságot éreznünk, akkor reakciónk a tagadás, az elfojtás lesz, nem pedig az, hogy megosszuk társunkkal. Könnyebb, ha elfogadjuk saját negatívnak minősített érzéseinket, és megosztjuk társunkkal. Ezáltal könnyebben megszabadulhatunk tőlük. Megtanulhatjuk, hogy az érzések önmagunkban nem rosszak vagy jók, pozitívak vagy negatívak. Egyszerűen csak vannak, hogy belső lelki állapotunkat jelezzék.
Az érzések háttérbe szorításának egy másik oka az lehet, ha nem szoktunk hozzá, hogy beszéljünk róluk. „Jó a házasságunk, de az érzelmeikről nem szoktunk beszélni. Miért éppen most kezdenénk el?” Akik így nyilatkoznak, többnyire olyan családban nőttek fel, ahol az érzelmeketnem lehetett nyíltan kifejezni. Mindenki tudta, hogy a családban nem szokás az érzelmi dolgokról beszélni, különösen, ha a többiek kivetni valót találnak bennük. Aki megszokta, hogy érzelmeit megtartsa magának, az nagy valószínűséggel a házasságában is zárkózott lesz érzelmileg. A járatlan út gyakran ijesztőbbnek tűnik a megszokottnál. Ha azonban a mélyebb meghittségre törekszünk kapcsolatunkban, nem hanyagolhatjuk el érzelmeink feltárását. Az érzelmi meghittség nagymértékben befolyásolja a szexuális meghittséget. A kettő nem válaszható szét egymástól.
Az érzelmekről való beszélgetés elhanyagolásának egy további oka az, ami egyesek így fogalmaznak: „Nem akarom megterhelni a házastársamat a belső érzelmi küzdelmeimmel.” Ez a kijelentés első hallásra nagyon tapintatosnak tűnik, és valóban lehetnek olyan időszakok az életünkben, amikor házastársunkat olyan súlyos problémák nyomasztják, hogy nem lenne bölcs dolog még az érzelmeinkkel is megterhelni. Ilyenkor inkább arra van szükség, hogy meghallgassuk, és érzelmi támaszt nyújtsunk számára, ahelyett, hogy a saját problémáinkkal terhelnénk. De egy egészséges kapcsolatban az érzelmek megbeszélésének kétirányúnak kell lennie. Ha nem beszélünk csalódásunkról vagy sértettségünkről, hogyan nyújthatna társunk érzelmi támaszt? Ha kirekesztjük őt belső küzdelmeinkből, akkor megtagadjuk tőle a meghitt kapcsolat lehetőségét.
A meghitt házastársi kapcsolat titka, legbelső énünk megosztásában rejlik. Házasságkötésünkkor ezt természetesnek tartottuk, s úgy véltük, egész életünkön át ragaszkodni fogunk ehhez. A bensőséges kapcsolat kielégíti a házastársak legmélyebb vágyait, s gyermekeik elé pozitív családmodellt állít.
A házastársi meghittség vágya mélyen gyökerezik a lelkünkben, és nagy hatással van a családi élet minden egyes területére. Elsősorban a férj és a feleség kapcsolatának minőségét befolyásolja. Azután hatással van arra, ahogy gyermekeikhez viszonyulnak. Ha a házastársak meghitt kapcsolatban vannak egymással, olyan kiegyensúlyozott légkört teremtenek maguk körül, amely kedvezően hat a gyermeknevelésre.
A házasság meghittségének ápolására fordított idő és energia egyben a gyermekek érzelmi és testi egészségét is szolgálja. Sőt, kevés dolog van, amire jobban rá lennének szorulva, mint szüleik meghitt kapcsolatára. Ez teremt biztonságot a gyermekek életében. Valahol nagyon mélyen tudják: „Így kerek a világ”.
Jaskó Judit
